Első fejezet: Vége van

Niall szemszöge

"Niall, sajnálom, de el kell hagynod a bandát."

A koncert épp most fejeződött be és Marco, a menedzserünk hátravitt a színfalak mögé ahol senki sem hallhat vagy láthat minket.

Először biztos voltam benne, hogy ez egy vicc. Ugyan már, ez nem lehet igaz. Nevettem, majd válaszoltam:

"Nagyon vicces, de komolyan, mit akartál mondani nekem?"

A menedzser egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, de nem mondott semmit. Összeráncoltam a szemöldökömet és vártam a válaszát.

"Niall, úgy látom nem értetted meg. Ki kell lépned a One Direction-ből!"

Úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd és a lábaim egyre jobban elgyengülnek. Komolyan jól hallottam?

"Most viccelsz, ugye?" Suttogtam és úgy éreztem, a szívem ki akar törni a mellkasomból.

"Komolyan beszélek, Niall." Mondta komoly hanggal "Már hossz ideje gondolkoztunk ezen, és úgy véljük, te nem illesz bele a bandába. A hangod és a megjelenésed nem elég jó. Plusz, úgy látjuk, hogy a fanok jobban szeretik a többieket, mint téged. Szerintünk a One Direction jobb lesz nélküled. Te nem illesz bele ebbe a celeb-világba.

Három vagy négy kést döftek a hátamba. Hogy merészelik?

Nagyon keményen dolgoztam a hangomon az X-Faktor óta, végre túljutottam minden bizonytalanságomon, sikerült végre elfogadnom magam, és most azt mondják nekem, hogy nem vagyok elég jó. A rengeteg erőfeszítésem után végül semmi sem fizetődik ki.

"D-de..." Csak ennyit tudtam mondani.

"Nincs semmi "de", Niall. Itt vannak a cuccaid és a gitárod", Mondta Marco, majd a kezembe nyomta őket. "Szeretném, ha most azonnal elmennél. Egy taxi már odakint vár rád; új életet fogsz kezdeni."

Minden olyan gyorsan történik. Nem akarok kilépni a bandából! És főleg nem ilyen okok miatt! Szeretem amit csinálok és szeretem azokat az embereket akiket megismertem ez idő alatt. Nem akarom, hogy csak így elvegyék tőlem! A rajongók, a túrnék, az albumok... a fiúk...

"Legalább elköszönhetek tőlük?" Kérdeztem, és a hangom remegett.

"Sajnos nem. Nem fogjuk értesíteni őket arról, hogy elhagyod a bandát. Valaki át fogja venni a helyedet. Maradj távol tőlük. Idegesek és zaklatottak lesznek, és nem fognak tudni úgy fellépni, ahogyan azt elvárjuk tőlük. Ha valaki kérdezi, TE döntöttél úgy, hogy elhagyod a bandát, mert nem bírtad elviselni a hírnévvel járó nehézségeket, valamint eleged lett Harry-ből, Liam-ből. Louis-ból és Zayn-ből. A kinézetedet is meg kell változtatnod, mert nem akarom, hogy a média felismerjen. Megértetted?"

"Én..."

"Gyerünk, indulás! Az új életed már vár rád!"

Marco kilökött az ajtón, és ugyanebben az időben hallottam, ahogy a fanok még mindig torkuk szakadtából kiabálnak.

A könnyeim legördültek az arcomon. Még nem vagyok kész arra, hogy búcsút intsek mindezeknek.

Végre a kijárathoz értünk és utoljára még magam mögé néztem. Láttam a szemem sarkából, hogy Harry, Liam, Louis és Zayn mindannyian együtt nevetnek és beszélgetnek, nem is sejtve, hogy soha többet nem fogom őket látni.

Szeretnék kiabálni, ordítani, így a fiúk megmenthetnének, ők talán meg tudják győzni a menedzsmentet a maradásomról... De nem tehetek semmit. Túl gyenge vagyok. Zokogni kezdek, amikor Marco kilök az ajtón.

"Legyen szép életed." Csak ennyit mondott, majd integetett nekem és autómatikusan becsukta maga mögött az ajtót.

Minden sötét. Nem hallom a dolgokat. Nem látok semmit.

Meg vagyok tébolyulva. Az életem szó szerint kicsúszott a kezem közül. Miden elvesztettem. Egyszerre. A négy legjobb barátomat. Soha többé nem találkozhatok velük, mert nem vagyok elég jó, hogy ott legyek, ahol ők.

Tudtam volna küzdeni a maradásomért, de nem lett volna értelme. Valószínűleg igazuk van. Nem vagyok elég jó, és valószínűleg soha nem is leszek. Valaki, aki jobb nálam, majd átveszi a helyemet...

A torkom összeszorult és a szívemet túl nagynak éreztem a mellkasomban. A remegő testem csatlakozott a könnyeimhez és a zokogásomhoz.

Az ajtónak támasztom a hátamat és meglátom a taxit, majd beülök.

Hosszú, hosszú ideig utazunk, én pedig a hátsó ülésen fekszem és a gitáromon támaszkodom. Sírok, sírok és sírok. Hosszú ideig, és nem emlékszem arra, amikor letöröltem az utolsó könnycseppet...

Leendő olvasóim!

Régen olvastam egy 'Left alone to cry' nevezetű blogot, ami egy fordítás volt. Nagyon szerettem, de sajnos a hetedik részig volt lefordítva, így úgy döntöttem, hogy folytatom! Remélek elnyeri a tetszéseteket, és hagytok majd magatok után nyomot. Kérlek iratkozzatok fel, kommenteljetek és pipáljatok. Nagyon hálás lennék érte. 

Ha van kedvetek lépjetek be a facebook csoportba is. 

Ölel mindenkit, Daniella x